Nyilván igaza van Joan Janénak. Amikor az egyik kínai női meccs után régi ismeretségünkre tekintettel az egykori spanyol férfikapitány hozta szóba a férficsapatot, és én hümmögtem egy sort az első három meccsen kapott negyven gól okán, mosolygott: „no problem”, mondta imádni való tört angolságával, és kifejtette, ő aztán igazán tudja, milyen egy idősödő csapattal menetelni. „Majd amikor fontos lesz, akkor hozzák magukat” – zárta a beszélgetést Jané, aki a vénülő spanyol csapattal nyert egy olimpiát, majd a már teljesen megvénült garnitúrával még egy világbajnoki címet is 1998-ban.
Harminchat éves emberektől tényleg nem lehet ugyanazt a tüzet, lendületet, sebességet és kéthetes maximális koncentrációt elvárni, mint a huszonéveik első félidejében járóktól. (És még 2000-ben sem égtek ugyanazon a hőfokon az első héten, mint a másodikon, viszont emlékszem horvát újságíró barátom megjegyzésére: „Croatia too strong, too early”, azaz Horvátország túl erős, túl korán. Ők nem jutottak a négybe akkor.)
Be kell látni, ilyentájt már beosztással él az ember – persze, ez akkor tűnik visszaigazolhatónak, ha a gyengébb periódust követi az erős, azaz látszik a különbség.
Nos, most látszott: az amerikaiakat egyszerűen eltakarítottuk. Pedig a jenkik irdatlan magabiztosággal érkeztek Londonba, jó játékosok, rengeteg tapasztalattal, az első nap leütötték a montenegróiakat, látszott rajtuk, eddig csak duzzadtak az önbizalomtól, mostantól hovatovább repedni fognak, elintézték a románokat, a briteket – aztán a szerbek szépen helyrepofozták őket, bár ott azért másként, sokáig szoros állásból alakult ki ugyanaz a 11-6, ami aztán nálunk is a végeredmény lett, ám három negyed után 10-3, na, az tényleg durva volt.

Már nekik – magyar szemszögből öröm volt nézni. Az egészben az volt a remek, hogy egyvalami sütött ma a válogatottról: a sebezhetetlenség. Hogy ma itt egyszerűen „nem tud” olyan történni, hogy a csapatot akár csak megszorítsák. Mondogattuk, a szerbek és a montenegróiak ellen lőtt 10 gól azért biztató, mert kevesen fognak ennek a két gárdának kétszámjegyűt nyomni – ám a vereség miatt ez afféle önhergelésnek tűnt. Most már látszik, mi történik, ha hátul is rendben van minden.
Harmóniába került kapus és védőfal – leginkább az tetszett, hogy megint Szécsi Zolival kezdtünk, azaz a britek ellen „kiesett” második negyed okán nem került padra Szecska, hanem kapott egy újabb lehetőséget, és ahogy a csapat feljebb jött húsz centivel a víz fölé, úgy ő is. Három negyed alatt három gólt kapni a jenkiktől – ebből egy négyméteres, egy pedig egy méterről érkezett húzás volt –, az tényleg nem akármi. Zoli megmutatta, hogy mit tud egy háromszoros olimpiai bajnok kapus hozzátenni az összképhez, ha úgymond megköveteli a haza.

Hogy a többiek számítottak-e ilyen mértékű javulásra, nem tudom – de nem is érdekes. Magunkkal kell foglalkozni, minimumként megtartani ezt a szintet, aztán még innen is feljebb lépni. Dénes is azt válaszolta arra a kérdésre, hogy akkor ez most üzenet akart-e lenni a riválisoknak, hogy mi nem üzengetni jöttünk Londonba, hanem meccset akartunk nyerni, mert a győzelem adja azt az érzést a játékosoknak, ami mindennél jobban erősíti őket, napról napra, meccsről meccsre.
Most az olaszok következnek: zsinórban négyszer levertük őket az idén, mielőtt a szigeten ők nyertek – nem lesz kis meccs az olimpiai bajnok és a világbajnok csatája, ám egyáltalán nem tűnnek olyan falanx-jellegűnek, mint tavaly, Sanghajban. A szerb-ausztrál és a montenegrói-spanyol parti egyoldalúnak tűnik, a horvát-amerikai viszont elsőrangú ínyencfalat.
Jöhet a lakoma.

A lányokról, akik fantasztikusak

Szégyellem magam, hogy eddig nem írtam a lányokról, hiszen ők már a négyben vannak, ami egészen zseniális produkció. Tavaly ilyenkor még abban sem hittünk, hogy itt lesznek – ehhez képest holnap már a döntőért játszanak a spanyolokkal. Elképesztő, milyen fantasztikus erővel és fegyelmezettséggel játszottak az oroszok elleni negyeddöntőben, és elképesztő, milyen rezzenéstelenül viselték el, hogy az olasz Caputi megfejthetetlen okból megbolondult az utolsó 80 másodpercre, ítélt egy fórt, már nálunk volt a labda, amikor ráfújt egy ötöst, aztán a végén adott még egy előnyt, a fórokat labda nélkül persze. Merész Bandiban az a jó, hogy igazi egyéniség, azt a formációt, amit választott ugyanis, rajta kívül ember nem merte volna megkockáztatni. Ehhez karakter kell, hogy az orosz időkérés után mindenki megfog egy embert, a középsőt két méteren a kapusunk. Azaz nincs üres ember, nincs passzolás, csak fault és szabaddobás, pontosabban, a második után egy direkt jó messzire elhajított labda, így ugyan kettős fór lett belőle, viszont az órán peregtek a másodpercek, azaz a taktikával amúgy is sokkolt ellenfél még idegesebben lő, amikor már csak 3 van az órán, majd 2... Lövés volt, azt sikerült blokkolni – amennyit ez a csapat dolgozott azért, hogy itt lehessen, és amennyivel jobb volt ezen a mérkőzésen, az volt a minimum, hogy ez a labda ne menjen be. Megjegyzen, elég nagy izében lettünk volna, négy játékosunk ugyanis kipontozódott – kettő a Caputi-féle ámokfutás során –, azaz egy cserével mentünk volna neki a plusz kétszer három percnek.
Így viszont a spanyoloknak mehetünk neki, Merész Bandi szerint elsőrangúan megvertük magunkat a csoportmeccsen, azaz ha fegyelmezetten játszunk, akkor...
Még olyan nehéz kimondani, hogy akkor az aranyért mennénk – a kapitány viszont már a rádiósok mikrofonjába nyilatkozta: „megmondtuk, hogy az aranyért jöttünk.”
És ez egyre kevésbé tűnik rajt előtti kötelező optimizmusnak.
Közelítünk a realitás felé.