Alig több, mint egy hét van még a Volvo-kupáig – már csak ennyit kell várni arra, hogy a nyilvánosság is lássa, amit néhányan meglestünk az elmúlt napokban: összeállóban van a csapat, nagyon is, azaz minden adott, hogy a válogatott újfent jókedvre derítsen mindannyiunkat.

Ránk fér, többszörösen is. Sanghaj óta cibáljuk magunkkal a gyötrő emlékeket, hiszen pontosan emlékszünk rá: a kezünkben volt, meg tudtuk volna csinálni, ha... Nem kezdenék újfent boncolgatásba, túlvagyunk rajta, és ami ennél is fontosabb: a srácok is túlvannak rajta. Már rég, teszem hozzá.
A minap Horkai Gyuri is kint járt az edzésen: a juniorválogatott kapitánya (fura leírni, de tény: Kemény Dénes elődje) végignézte az aktuális kétkaput, majd annyit mondott: „igen, ez még mindig egy másik szint. Ahogy lőnek, ahogy passzolnak, ahogy helyezkednek... Itt tényleg adott minden, látszik, hogy jó ideje együtt játszanak, érzik egymást. Jó csapat ez, nagyon.“
Horesnek hihetünk: amellett, hogy zseniális játékos volt ugyebár, az egyik legjobb edző, azon kevesek közé tartozik, aki átlátja a nagy egészet, miközben a fontos részletekre is ügyel. (Nem véletlen, hogy a cudar utánpótlás-eredmények után rá esett a választás. Nem irigylem a kerettagjait, mert a tüdejüket ki fogják köpni az edzéseken, de hogy megtanítja őket vízilabdázni, ha a fene fenét eszik, az tuti.)
Szentendrén, a Vizes Nyolcasban abszolúte érződik, hogy most aztán tényleg ki vannak hegyezve a srácok egy nagy sikerre: még az otthoni vitrinekben/fiókokban egy kisebb jegybanki aranykészletet őrző idősebbeknek is súlyos sikerdeficitjük van, hiszen Pekingben álltak utoljára dobogón. Az eindhoveni Európa-bajnokság ideális próbaterep London előtt, az egók visszabillenthetők – ám akármilyen nagy is a tét ilyen szempontból, ehhez nem igazán társul feszültség. Régen látott harmóniában hangolódik a gárda, valahogy együtt rezdül a nagy egész, valahogy az időnként kifejezetten gyilkos, olykor három és egynegyedórás edzések után sem „úgy“ fáradtak a játékosok, ennyi hajtás után is marad a jókedvből, a derűből. Ez fontos. Nincs fásultság, nincs sóhajtozás, a gyakorlások során pedig látszik, hogy mindenki „ott van a szeren“. Nehéz ezt szavakban visszaadni, de látszik egy-egy lövésen, egy-egy fórmegjátszáson, egy-egy finom megoldáson, hogy itt a labda nagy barátai, világklasszis vízilabdázók tréningeznek. És ennek kapcsán mindig ott motoszkál bennem: ilyen élménygazdag edzéseket nemigazán láthat senki, sem Zágrábban, sem Belgrádban, sem Rómában...
Jó hír, hogy a karácsonyi szünet alatt sem szállt el senki súlyban, bár Benedek Tibi megjegyezte, nem voltak olyan gonoszak, hogy mérlegeléssel kezdjenek 27-én. „De ha fel is ment valakire egy-két kiló, ennyi edzéssel néhány nap alatt simán lemegy“ – mondta a másodedző, aki, miután Dénessel párban megtartotta az edzéseket, mindig leússza a maga 2500 méterét délelőttönként. Merthogy magát is karban tartja. (És váltig tagadja, hogy egy pillanatig is megfordulna a fejében a válogatottbéli reaktiválódás.)
Kásás Tomi az apróbb testi nyűgöket leszámítva közölte, „folyamatosan visszafiatalodom“, az újoncok (Decker Attila, Turzai Gábor) szintén elkapták a fonalat, úgyhogy Kemény doktornak naggggyon kemény dolga lesz, amikor kijelöli az eindhoveni tizenhármat. Egy jó hír van: az olimpia még odébb van, bár az már most látszik, ott ennél is nagyobb dilemmákon kell túltennie magát.