Előtte persze még reménykedünk: ha esetleg rossz napja lesz Tempestinek, és abnormálisan jó Nagy Viktornak. Ha az elején megfogjuk őket, és ettől idegessé válnak... Nos, az első negyed után egyértelmű volt: ez nem az a nap, amikor a Vasas legyőzheti a Reccót a BL Final Fourban.

Elolvasom »

Amikor a héten beszéltem Kemény Dénessel, a kapitány a következő csoportbeosztást vázolta a legkedvezőbb szcenárióként: Szerbia, Montenegró, Ausztrália, Kazahsztán, Nagy-Britannia. Igen, a szerbeket és a montenegróiakat mondta, mégpedig azért, mert – mint gondolom, tudjátok – visszaállt a sydneyi formula, azaz nincs „elődöntős“ prémium a csoportelsőnek, mint Athénben és Pekingben, hanem az elsőnek is játszani kell a negyedikkel, azaz nincs életbiztosítás. Az viszont mégiscsak jobb leosztás, ha a két legveszélyesebb ellenféllel garantáltan nem találkozunk a legjobb nyolc között – mint például a római vb-n a szerbekkel –, a másik oldalról ugyanis egyedül a horvátokkal lenne kemény tengelyt akasztani, ám tőlük sem félünk. Meg egyáltalán, senkitől sem félünk, ugyebár.

(Először is elnézést, hogy itt csak most: szerverhiba miatt nem lehetett a posztot feltölteni - ezért olvashattátok vasárnap és hétfőn csak a vlv-n.)

A barométer – mint a második meccs után írtam – nem csupán a csütörtöki parti lefújását követően állt címvédésre, de még a harmadik negyed közepén is: ennél többet az Eger nem tudott kihozni ebből a párharcból, és a szezonjukat látva meglehet, már ez is több, mint amire néha gondolhattak. Végül mégis a Vasas lett a bajnok, leginkább azért, mert jobb csapat, sőt, momentán a legjobb Magyarországon, játékosanyagban is, meg egyébként is.

Elolvasom »

Azt talán nem ildomos kijelenteni, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, pontosabban a Komjádiban, még a Jug ellen, az azonban látszik: a Vasas momentán nem tudja reprodukálni azt az ellenállhatatlan hömpölygést, ami a Final Fourig vitte a BL-negyeddöntőjében; eközben az Egernek sikerült megoldania, hogy a szezon végére produkálja a legjobb játékát, így a barométer most már inkább címvédésre áll.

Elolvasom »

Csak az csalódott – ha volt ilyen egyáltalán –, aki a múlt szerdai, Jug elleni BL-partihoz hasonló gólfesztivált várt a Vasas-Eger döntő első meccsén: helyette kaptunk egy férfias vízilabda-klasszikust, amelyen újfent kiderült, az angyalföldiek egyszerűen nem tudnak nem nyerni mostanság.

Elolvasom »

Nahát ezt se gondoltuk volna két-három napja. Meg két-három éve. Hogy itt állunk a trieszti uszodában, a korábban vérgőzösnek képzelt, londoni kvótáról döntő olimpiai negyeddöntő előtt háromnegyed órával, és Merész Bandi veretes röhögések közepette meséli az első, 1984-es bajnoki döntő ma már tényleg anekdotába illő részleteit. Hogy Szentesen a jónép megsértődött, amikor a forró júliusi napon kizavarták a fürdőzőket a vízből, mondván, itt most női vízilabda-meccs következik.
Elolvasom »

Megmondom, mi a zseniális és elképesztő, továbbá földöntúli a Vasas győzelmében. Átnyálaztam a Bajnokok Ligája 1963 óta íródó történetét, de még soha, egyetlen alkalommal nem fordult elő, hogy bárki képes lett volna 16 gólt lőni egy horvát csapatnak. Pláne nem a Jug Dubrovniknak, ami nem „egy“ horvát csapat, töltelék-harmadik induló, hanem a bajnok, az etalon, a Final Four rendszeres résztvevője, többszörös BL-győztes. Tizenhat gól – ez egyszerűen fenomenális.

Amióta rájátszás van vízilabdában (1988), még sohasem fordult elő, hogy az alapszakasz-győztes nem került a döntőbe – és az is csak igen ritkán adódott, hogy a második lemarad a fináléról. Még mindig nem kizárt, hogy csak nézünk egy nagyot, és az első kettő pusztán a bronzért mehet, ám ennek a valószínűsége csökkent a Vasas Kőérben aratott sikerével. Ugyanakkor az Eger-Szeged parti már lezárult csütörtök este, a bajnoki címvédő hevesiek hátulról előztek, és várják vetélytársukat a fináléban.

Pénteki rovatomban (Letisztulva), a Nemzeti Sportban ezúttal Somossy Józsefet választottam interjúalanynak. Jókat mondott Soma, mint mindig - aki esetleg csak netezik, annak itt a teljes beszélgetés, amint megjelent az újságban. Kicsit hosszú, de szerintem megéri végigolvasni.

A régi szép március tizenötödikék, amikor kupafinélák voltak...
Méltóságuk volt azoknak a döntőknek. A szurkolók tudták, március tizenöt, délután négy, Komjádi, kicsit elhúzott tető – vízilabda kupadöntő. Összenőtt a dátummal. Felemelő volt a telt házas uszodában hallgatni a himnuszt, kokárdával ülni a kispadon... Sok minden megváltozott azóta...

„A klubok két-három külföldi játékos teljesítményének vannak kiszolgáltatva“

Valamiért önnek a kupák jelentették a nagy csúcsot, meg a KEK-sikerek, ám az igazán nagy győzelem nem adatott meg, legalábbis eddig. El tudta földelni a lelkében a vesztes bajnoki döntőket?

Nem tudok általánosítani, mindegyik más volt szakmai szempontból – és voltaképpen lényegtelen, hogy fáj vagy nem fáj már. Persze, sajnálom, hogy 1995-ben nem nyertük meg a mérkőzést 4-0-ról az ÚTE ellen – de összességében a 2002-es finálé az, ami nehéz törölni az emlékezetből. Nem tartom elfogultnak magam, amikor azt mondom, az a Vasas Európa legjobb szerkezetű csapata volt, amelyet iszonyú nehéz volt legyőzni. Négyen lettek később először vagy újból olimpiai bajnokok, és bár tíz év eltelt azóta, a válogatott még mindig nem tud nélkülük kiállni: milyen lenne a mai csapat Madaras Norbi, Steinmetz Ádám és Varga Dani nélkül? Ha az a csapat együtt marad, uralhatta volna a Bajnokok Ligáját. Nem akarok most reccózni, más világ, egy vízicirkusz, ahová poénból és kedvtelésből összevásárolják a világ legjobbjait – az a csapat volt olyan jó, mint ez, egy színmagyar együttes, tökéletes szerkezettel. Összeesküvés-elméletekről beszéltek, nos, én nem tudom... De a mai napig tépelődök azon, hogy a világ legjobb centerei közül kettő, Steinmetz Ádám és Varga Tamás hogyan pontozódhatott ki a bajnoki döntőn – centerpozícióból?! Egy napra feltalálták a páros kiállítás intézményét... Mivel ilyen egyszer fordult elő, ezért nem hiszem, hogy szakmailag hibáztunk volna – viszont ezért sajnálom azt a csapatot, ugyanis félelmetes sikereket tudott volna még hozni a magyar vízilabdának.

Azért az akkori Domino sem volt rossz éppenséggel.
Az átlagéletkor miatt a Vasas hosszabb ideig, akár 2008-ig is kitolhatta volna a sikerkorszakot klubszinten. Ma viszont minden csapat két-három külföldi játékos teljesítményének van kiszolgáltatva. Néztem szerdán a Szeged zágrábi meccsét: egy 8-6-os találkozón két magyar játékos szerzett egy-egy gólt. Teljesen átadtuk a terepet a külföldieknek, a produkció nagymértékben tőlük függ, és egyetlen élcsapat sem szándékozik egy junior-válogatott játékosra építeni. Emlékszem, amikor 1993-ban hozzánk került Vári Attila, még törte a vizet, keze-lába arra ment, amerre állt, recsegett-ropogott körülötte minden, mégis, egy ilyen alkatú játékosnak muszáj volt teret adni. Húzzon a többi öregebb lóval együtt, nem baj, ha a csikó egy ideig bóklászik jobbra-balra, majd beletanul. Amikor emiatt Martinovics Nácit a kispadra ültettem, ő fölállt, és abbahagyta a vízilabdát. Mondtan neki, Náci, tudom, rutinosabb vagy, fantasztikus kezed van, de ez a játékos kihagyhatatlan lesz a válogatottból, és nekem szakmai kötelességem teret adni a számára. Persze, ha ma megkérdezi, tudok-e nevet mondani, akinek ugyanígy helyet kellene szorítani – nos, el kellene gondolkodnom. Az utóbbi évben két, talán három ilyen kaliberű ember nőtt ki, Hárai, Varga Dumi és Marnitz Gergő.

Mert?
Nyilván történtek hibák. Talán nem követték le kellőképpen az utánpótlás-nevelésben folyó szakmai munkát, mint régen Gyarmat Dezső, Mayer Mihály, Bolvári Tóni, Rusorán Peti idejében. Meglehet, ez a szenzációs garnitúra elnyomta a következőket. A sportág történetében még nemigen volt ilyen, hogy egy juniorválogatott végez, és ahogy van, együtt fellép a felnőttcsapatba. Mindig építkezés jellegű volt a válogatott építése, bejött egy, bejött kettő, az öregek húztak, ők pedig beértek mellettük. Itt bekerült egyszerre tíz-tizenkét ember, huszonévei elején, és attól fogva garantált volt nekik tíz év, annyira jók voltak. Ez viszont elkényelmesített mindenkit, nem volt lefelé pislogás, hogy na, ki jön helyettük – elvégre fiatalt nem kellett fiatalra cserélni.

„Ez az ötven év totálisan kiterítette Magyarország társadalmát“

Még mindig bele tudja lovalni magát, holott akár csömört is kaphatott volna megannyi keserű élmény után.
Vállalom azokat a feladatokat, ahol azt kérik, valami mozduljon meg, mert nem akarok hátat fordított ember lenni. A Fradiban őszintén bevallották, egy játékosuk van, ott ül a büfé teraszán, Gulyás Ábel – több nincs, gyakorlatilag feloszlottak. Azt mondtam, június van, huszonnegyedike, nem létezik, hogy egy százéves klub idáig jut. Ez egy olyan brutális kihívás volt, amibe bele kellett vágni. Vagy most a Kecskemét. Felépült Európa egyik legszebb uszodája, de a vízilabda, mint olyan, szinte nem létezett. Válaszolhattam volna azt, maradjatok csak nem létezőek, de nem, mert nem akartam hátat fordított ember lenni. Ahol csak a statisztikai túlélés érdekes, az a felkérés nem izgat – viszont ha valahol a semmiből akarnak valamit, arra nem lehet nemet mondani. Ráadásul magamra is kíváncsi vagyok – jóllehet a vízilabda nem az edzőről szól, azaz nem lehet egocentrikusan közelíteni az egészhez; mégis, látni akarom, mit tudok szakmailag hozzátenni, lemaradtam vagy képben vagyok még, fogékonyak arra, amit mondok, működik, amit elképzelek?

És – hogy állnak most?
Megvan a szándék, az ambíció, de hát kérdés, mit enged meg a mai világ. Erősen környezet- és politikafüggő minden. Lehet áltatni azzal magunkat, hogy ó, csak a színházakat érinti a politika, meg a gazdaságot, a sport az politikamentes – ez álnaivitás. Nincs kimondva, hogy a politika benne van, de kell, hogy ott legyen. Nem akarok megint az összeesküvés-elméletekre kilyukadni, ám az én pályám már csak úgy alakult, hogy bizonyos politikai környezetben jobban megy. Az MDF-kormány idejében a Vasasban működtek a dolgaim, Horn Gyula alatt kikerültem. Orbán Viktornál visszakerültem, Medgyessy alatt megint ki. Véletlen? Lehet, de a franc egye meg, hogy az élet eddig ezt sosem tudta megcáfolni.

Pedig sosem volt az a típus, aki az élen haladt a tüntetéseken, netán székházat ostromolt.
Nem kell ahhoz véres szájjal egy hídon kiabálni, vasrúddal a kézben, hogy tudják, ki értékeli Makovecz Imre munkásságát vagy Csurka István előadásait, és követi mondjuk Kádár Jánost vagy Horn Gyula bácsit. Kilencven százalékos biztonsággal be tudják lőni, mert ilyen országban élünk. És hiába hangsúlyozzák, hogy ez sem, meg az sem politikafüggő, és hogy ó, nem kell mindjárt arra gondolni – mégis, valahol ott van ez az egész az életünkben, kikerülhetetlenül. Nem tudom, más sportágakban hogy van, vízilabdában fontos pozíciókat töltöttek Kreml-családtagok, ÁVH-sok, III/III-asok. Azt is tudtuk, Mansfeld Pétert ki ítélte halálra, a mérkőzéseken ott ült a zsűriben, és mondtuk egymás között, menjünk oda, jó, mégse menjünk, mert nem politizálunk, de, de mégis ott ül, mégiscsak oda kellene menni... Ez a mai napig így megy, mert ez az ötven év totálisan kiterítette Magyarország társadalmát, és még mindig nem lehet erről normálisan beszélni, és teljesen letisztázni. És akkor nehéz azt mondani, hogy jó, most akkor foglalkozzunk kicsit a passzolással, mert állandóan ott lebegett körülöttünk, azért ilyen a sorsolás, meg azért fújtak úgy, mert... Tudom, az ember az önsajnálat miatt hajlamos ráfogni, hogy ez azért történt úgy, ahogy – ennek ellenére azt mondom: nem segített a sportnak sem ez a megosztottság.

„Az alulmotiváltság felőrölne“

Hisz abban, hogy lehet még egyszer egy igazán nagy csapata?
Hiszek, ezért is dolgozom most Kecskeméten: a polgármester úr felvázolta, rövid időn belül lesz lehetőség arra, hogy egy gyönyörű uszodában alkossunk egy komoly csapatot. Most ez hajt még. Mert egyébként alkalmatlan vagyok arra, egészségileg tönkremennék, ha hosszasan eredménytelen szakmai éveket kellene eltöltenem bárhol. Az alulmotiváltság felőrölne. Vannak, akik félelmetesen optimisták tudnak maradni rettenetes vereségek után – miközben én hideg verítékben úszva töltöm az éjszakát, mert nem tudok az ilyeneken túllépni. Nem vagyok jó vesztő típus. Visszatekintettem párszor a múltamra: bárhol is dolgoztam, annyiban elégedett lehettem önmagammal, hogy az adott csapat egyszer sem került hátrébb. Ez azért ad egy tartást, hogy csak nem rossz, amit csinálok, mert ha visszaesnének, akkor magamra húznám az egészet, hogy biztos bennem van a hiba, hiszen hátramozdítottam valamit. A továbblendülés az, ami a lángot még életben tartja. Meglátom, Kecskeméten megengedik-e, hogy összeállíthassak egy nemzetközi szinten ütőképes csapatot. Nincs szükség milliárdos költségvetésre: ahogy a Kotor, a Dubrovnik, a Partizan le tudta győzni a Reccót kétszáz millióból, úgy ez nekünk is sikerülhetne. Nem kell ide a világ összes pénze meg játékosa, Magyarországon van tradíciója a vízilabdának, csak hagyni kell, hogy bizonyíthassunk. És azt hiszem, ez talán az utolsó állomásom: másutt már nem látok esélyt arra, hogy ez a lehetőség megadassék nekem.

+++keret+++

Tagdíj-vízilabda folyik – hallottam nemrég egy újabb „somaizmust“. Íme, a kifejtése: „a saját példámból szeretek kiindulni: tizennyolc évesen a KSI-ben nevelkedtem, minden délután kettőtől ötig zengett az uszoda, Lemhényi, Gyarmati, Kőnigh, Gallov – folyt a hibajavítás. Kapdosták is a KSI-s játékosokat, mint a cukrot. Ma viszont ha másfél óra jut egy utánpótlás-csapatnak, az bravúr, és akkor is csak félpálya. Na most az szakmai képtelenség, hogy ha negyven évvel ezelőtt kellett három óra, akkor most elég lehet másfél. Kezd az egész hasonlítani a rendszerváltás előtti magyar labdarúgásra, amikor azon nevettünk, hogy ha a magyarok összekerültek olaszokkal, brazilokkal, szembeötlő volt, amint itt spagetti-lábú emberkék szaladtak ki a pályára. A lábuk, az izomzatuk egyszerűen nem úgy mozgott, mint a külföldieké. Vízilabdában is le kellett maradnunk fizikailag az említett okok miatt. Mivel befizette a tagdíjat, mindenkit be kell engedni a medencébe, arra a kevés időre. Egyvalami menthetné még meg a mai helyzetet: kiemelni húsz játékost, és éves szinten elkülönítve foglalkozni velük, normális időkeretek között.“

Többet reméltem, reméltünk ettől a szerdától: a Vasas félig-meddig elszállt, vagy tán egészen, a Szeged még áll, de egy nyerhető meccset bukott el két góllal, ami baj, a Szolnok pedig befejezte menetelését, holott ott is megvolt bőven a sansz a fináléra.

Zágráb, Dubrovnik: ott szinte képtelenség nyerni

Két helyen nagyon nem egyszerű nyerni ebben a sportágban: Zágrábban és Dubrovnikban. Reccót azért nem mondom, mert ott az utolsó tíz évet nyomták meg, ez a két város viszont nagyjából ötven éve bevehetetlen (1963-64-ben indult a vízilabda BEK), hébe-hóba sikerül csupán, még akkor is, amikor mondjuk a Mladost nehezebb időket él. Horvátországban valahogy olyan pokol-fílingje lesz az embernek, amint betoppan e létesítményekbe, függetlenül attól, hogy régen volt már, amikor Zágrábban a lelátó felső traktusában is sajtolódtak az emberek, és nagyjából kétezren tobzódtak a saccra nyolcszáfős tribünön. Részben azért, mert a horvátok kupaspecialisták, azaz nagyon össze tudnak állni egy-egy meccsre, részben pedig azért, mert ezekben a fellegvárakban valamiért automatikusan megfelelési kényszer lesz úrrá bármelyik játékvezetőn, és ezt pontosan tudják a hazai játékosok. Hogy fogják kapni egy ideig az ítéleteket, csak élniük kell vele. Nem éri őket meglepetésként, mint minket a montenegróiak elleni Eb-elődöntőn – hozzászoktak ahhoz, hogy ez a Mladost, ez a Jug, az első félidőben három-négy fórral garantáltan több jut, adott esetben a másodikban is; az már a meccs képétől, hangulatától függ, visszavesznek-e a nyomásból, állandósítják, vagy rátesznek még egy picit. Ez gyilkos kihívás bármelyik vendégcsapatnak: úgy kell helytállni, hogy az ellenfelednek biztosan több lehetőség jut. Ami dupla előny. Több lehetősége van gólt lőni – és, ez még fontosabb, hibázni is. Azaz nem baj, ha elmegy egy fór, netán kettő, lesz majd harmadik is. Átellenben tudod, kaptál egy előnyt nagy nehezen, és ezt muszáj betunkolni, mert ha nem, ki tudja, mikor érkezik a következő – addig még ki kell védened hátul két hátrányt is... Kőkemény pszichét igényel mindez. Nem véletlen, hogy a legnagyobbak is fel tudnak őrlődni ebben; kvázi az sem véletlen, hogy most is három horvát csapat szerepel a legjobb nyolc között.

Szeged: Baksa megint oké, a hat gól viszont kevés

És ha így megy tovább, akkor baromi élvezetesnek ígérkezik a Final Four a Reccóval és három horváttal. Leginkább a Szeged tehet annak érdekében, hogy ez ne így legyen: Molnár Papeszéknek elég jól ment két negyeden át, kár, hogy a második félidőben részben a fent ecseteltek okán kissé felőrlődtek, meg ahogy Kiss Csaba fogalmazott az NSO TV-ben, a horvát kapus, Pavic nyilván borogatta este a kezét, annyira szénné lőtték, ahelyett, hogy a sarkokat célozták volna. Szerencsére, Baksa Laci ismét fenomenálisan védett, nyolc gól Zágrábban teljesen rendjén való – sokkal több volt viszont a meccsben elöl, a hat ugyanis kevés. A közte kettő még pont jó, kár, hogy szörnyen messze van a visszavágó, azaz hiába frissek a tanulságok, április 18-án már gyaníthatóan teljesen más idegállapotban esnek egymásnak az urak, bajnoki rájátszások közepén, a jó ég tudja, ki lesz sérült, ki nem; ráadásul nem a szegedi sátras pokol, hanem a vásárhelyi disztingvált uszoda lesz a helyszín, de ez a Mladost összességében messze nem annyira jó csapat, hogy ne lehetne megverni hárommal.

Vasas: Csak nem megint Sztavridisz? Ó, de igen!

A Jug viszont jobb annál, hogy egy ötössel el lehessen intézni. El lehet, de ahhoz egy őrült este kell, amikor minden klappol, a közönség belehajszol a csodába, és persze mennek veled a bírók. Na ez utóbbira van kevesebb esély, bár a Komjádiban is láttunk már hazai fújást, még ha nem is olyan konstans jelleggel, mint ami a horvátoknál szokás. Dubrovnikban ráadásul egy-egy komolyabb etap erejéig megtolták a hazaiak szekerét, és legalábbis érdekes, hogy épp a Vasas három legfontosabb embere szállt ki (Boskovics, Kiss Gergő, Steinmetz Ádám) végleg. (Nahát, csak nem megint Sztavridisz barátunk? Dehogyisnem! Érdekes, hogy a mediterránok mindig összejönnek: olasz-spanyol-görög bírók érkeztek a horvát meccsekre.) Így a végén ment a szokásos forgatókönyv: kompenzáló előnyök, avagy uraim, mi megadtuk az esélyt – ám egy totálisan felforgatott csapat azért nem ugyanúgy adogat fórban, pláne mínusz ötnél, mintha a három említett úr is a fedélzeten lett volna. Ettől függetlenül a mérkőzés korai szakaszában a Vasasnak is akadt jónéhány esélye, a horvátok azután mentek el először néggyel, hogy ezek sorban kimaradtak, azaz miután kissé lehiggadt mindenki, a kevéssé vöröslő fejeket azért finoman bele lehet verni a falba, önkritikus jelleggel. A közte négy pedig sok, nagyon sok – ezen a szinten rendkívül ritka, hogy innen fordítson valaki, de ezt nem ragoznám túlzottan: én a Szegedre tennék, de azért nem az összes pénzemet, a Vasasra, elnézést, nem raknék se sokat, se keveset.

Szolnok: öt kapott gól az első negyedben, brrr...

Végül a Szolnokról: sajna, az első negyedben elszúrták, ez egyértelmű. Elég megnézni a fontosabb meccseiket azóta, hogy igazán összeállt a csapat. A kapott gólok száma általában 6-7 (néha 8) környékén mozog. Most az első negyedben kaptak ötöt – amiből lett egy olyan meccs, mint a menetelés legelején, amikor a Sturm ellen álltak ugyanígy, aztán indult a kapaszkodás, hogy a végén 13-13-ra mentsék a partit. Most 10-10 lett – csakhogy akkor még volt egy visszavágó, amit bravúrosan megnyertek kint, most viszont ezzel sajnos bevégeztetett a sorsuk, amiért tényleg kár, mert szívesen megnéztem volna őket a Savona ellen a döntőben. Amúgy tavaly ugyanígy voltunk a Honvéddal, ők sem találkozhattak az olaszokkal, mert eggyel bukták az elődöntőt. Kicsi hiányzott, mondanám, de hát a Szolnokban most ott volt, Kis Gabinak nem is ment rosszul – mégsem jött össze. Majd jövőre, vonhatnánk vállat, ám mindannyian tudjuk, nem olyan egyszerű a selejtezők után végigtornázni három párosmeccset, hogy odaérjen valaki a fináléba.

Mégis lehet testet festeni?!?

P. S. Szivós Marci rámcsörrent, szokás szerint tombolt az igazságérzete: tavaly egy kísérleti testfestés után engedélyt kértek arra a Honvéddal, hogy a rájátszásban szponzorfeliratokkal a mellkasukon és a karjukon szerepeljenek, de a szövetségben összeeszkábáltak egy elutasító határozatot, aminek ugyan semmi értelme nem volt, viszont legalább jót tett a konzervativizmusba beleőszült urak egójának. Ehhez képest szerda este a Mladost pólósai egy európai kupameccsen a hátukon hirdették az American Express-t, és senki nem gondolta úgy, hogy átléptek volna bármilyen határt. Pontosabban: átléptek – úgyhogy nyugodtan lehet követni őket. Ráfér a sportágra valami kis extra szponzorfelület: ha ez egy izmos férfi felsőtest, akkor nem kizárt, hogy jó útra tévedtek néhányan. Még az sem kizárt, hogy a kiutat találták meg.

Mondjuk az volt a csoda, hogy az elmúlt néhány évben nem nagyon akadt ilyen eset – mert egyébként a múltban is volt bőven olyan bírói baklövés, ami miatt aztán asztal mellett vitáztak arról hosszan, újra kell-e játszani a meccset vagy sem.
(A legdurvábbnak épp most lesz a 20. évfordulója: a Czibulka-affér a bajnoki döntőn történt 1992-ben, amikor a Vasas–Tungsram meccsen nevezett játékos ellen négyméterest ítéltek, az volt a harmadik hibája, ám a fene nagy izgalmak közepette a zsűri elfelejtett jelezni piros zászlóval, a Vasas elvégezte a négyest, kapufa lett, a labda meg pont az immáron illegálisan vízben tartózkodó játékosnak számító Czibulkához pattant, majd nem sokkal később lejárt az idő... Végül a Tungsram nyert hosszabbításban az őrült partin, ezzel története során első ízben bajnok lett, a Vasas óvott, ám végül csak kihozták azt a legfelső fórumon, hogy nem történt újrajátszást indokló hiba – azaz a zsűri bakija miatt nem játszották újra a meccset; azt most ne feszegessük, vajon azért-e, mert a nyári Tungsram-kupa névadó szponzora erős lobbierővel bírt a döntéshozóknál az anyagiak okán... Viszont később egy kupameccset újrajátszottak amiatt, mert a játékvezetők nem állították ki cserével Mátéfalvy Csabát, az Újpest kapusát, amiért az egy kétes ítéletnél kimászott a vízből, hogy a zsűriasztalnál érdeklődjön; ha a bíró nem hívja ki a játékost, akkor az nem hagyhatja el a medencét.)

"Feri, ez borzalmas!"

Szóval, az elmúlt két fordulóban két meccs is őrjöngésbe fulladt, az Eger–Szolnok partin is akadt egy, a műhibát tán nem csupán súroló baklövés, a Szeged–Honvéd meccsen pedig a zsűri hibázott óriásit – nem engedték vissza a kiállított játékost, az egyiket –, ami után annulálták a Honvéd gólját, ami egy 5-5-ös meccsen, két perccel a duda előtt legalábbis durva.
A honvédosok joggal akadtak ki, míg a „régebbi“ eset kapcsán a szövetség hivatalos oldalán derűs levelezésbe gabalyodott Gerendás György, az egriek vezetőedzője és az egykori játékvezető, Puskás Ferenc. Gerendás levelének legfontosabb passzusa így szól:
„Feri! Hidd el, nem személyeskedni akarok, csak félek! Nem magamat, a sportágat féltem. Mert hidd el, baj van, bajban vagyunk! Nagyon nem jó a laikusok, az egyszerű (csapat)sportszerető emberek körében a póló megítélése. Azoknak, akik szeretnek meccsekre járni, drukkolni akarnak csapatuknak, vagy a nemzeti válogatottnak, nem tudnak, mert nem értik, nem érthetik ezt a  csodás játékot. És nem azért, mert a szabályok nem jók, hanem azért, amit - ismét idézlek - leírtál: „A játékvezetők a mérkőzéseket nem kizárólag és szigorúan a leirt szabályok szerint kell vezessék, hanem a mindenkori szabályértelmezések, valamint a játék szellemének megfelelően is….(a bíróknak) pontosan kell ismerniük a szabályokat, és a (fél)hivatalos értelmezéseket is.”
Ez borzasztó, ez borzalmas! Nem érzitek, nem látjátok, nem gondoltok bele, hová süllyesztitek ezt a sportágat? A bíróknak pontosan kell ismerni – és gondolom, alkalmazni - a FÉLHIVATALOS értelmezéseket?!? Azokat, amelyek meccseket döntenek el, amelyek nincsenek leírva, melyek soha nem kerülnek a vízilabdát ténylegesen „csináló” játékosok, edzők tudtára, amelyekről a pólót szerető, és a meccsekért sokat fizető nézőnek nincs tudomása! Ezzel azt sikerül – sikerült elérjétek, hogy a vízilabda egy szűk, 60-80 főt számláló, játékvezetőkből, ellenőrökből, és néhány hivatásos „szabályértelmezőből” álló kis elit sportága lett! Nem véletlen a hungarikumnak számító vízilabda iránt az igen csak gyér médiaérdeklődés!“

Szedjék már össze magukat a bírók és a zsűritagok!

Egy biztos, ha végignézünk a tabellán, egyértelmű, hogy iszonyatosan össze kell szedniük magukat bíróknak és zsűritagoknak egyaránt, mert az utolsó négy körben óriási a tét, az első ötből ugyanis bárki kerülhet még az élre. Ha megnézzük a hátralévő meccseket, egyértelműen látszik: a döntés a Vasas kezében van, hiszen az angyalföldiek három egymást követő otthoni meccsen fogadják három legfőbb riválisukat, ha hozzák ezt a három partit, akkor biztosan elsők. A Szeged-Honvéd-Eger hármasnak egy-egy, a Szolnoknak két rázós meccse van, azaz a sorrend megjósolhatatlan – azt viszont jelezném, hogy a rájátszás az idén nyolcas, nem négyes, mint eddig; ha utóbbi lenne, a honvédosok alighanem kölcsönkértek volna két vadászgépet a seregtől, némi éleslőszerrel megpakolva...

Íme, az öt élcsapat hátralévő ellenfelei

Szeged 45 pont
Szentes (i)
OSC (o)
Vasas (i)
Kaposvár (i)

Vasas 44
Eger (o)
Szolnok (o)
Szeged (o)
Szentes (i)

Eger 44
Vasas (i)
PVSK (o)
Debrecen (i)
BVSC (i)

Szolnok 42
Honvéd (o)
Vasas (i)
Kaposvár (o)
Debrecen (i)

Honvéd 41
Szolnok (i)
BVSC (o)
FTC (i)
OSC (i)

P. S. Honvéd-Szeged ügyben írtam egy mailt Gianni Lonzinak, hogy ő miként döntött volna ott a helyszínen – amint válaszol, update-elek.

Őszintén szólva baromira nem izgat, hogy egy, a Recco által elvitt Prlajnovics és Pijetlovics nélküli Partizan lett harmadik a Szeged és a Vasas mögött: a címvédő belgrádiak csapata így is baromi erős, azaz igenis fegyvertény, hogy kiejtettük őket. Bónuszként azért sikerült jónéhány válogatott játékos önbizalmát leszázalékolni, ami az Eb-aranyuk után, az olimpia előtt nem jött éppenséggel rosszul.

Elolvasom »

Szilveszter előestéjén mondta Csapó Dudi, hogy Petivel most már tényleg nagy baj van. Napjai lehetnek hátra, sóhajtott az egykori tanítvány, majd hozzátette: „Jó ember volt. Az a tipikus, kifejezetten jó ember. És persze zseniális edző. Talán a legzseniálsabb, aki valaha élt.“

Dudi hajlamos a túlzásokra, de... De Rusorán Péter tényleg egyike volt a legnagyobbaknak. Eredménysora mindezt nem tükrözi vissza, hiszen a válogatottal nem nyert aranyérmet, egyet sem – és ezzel máris kiesik a képzeletbeli élmezőnyből. Sőt, ebben a sportágban, ahol az olimpiai ezüstérem már kudarcnak számít (lásd Németh Jamesz sértődött lelépését 1948-ban, vagy Rajki Béla önkritikus távozását 1972-ben), az általa elért sikerek hovatovább haloványnak tűnnek.

Takarásból figyelte, bemegy-e Faragó Tonó az egyetemre

Holott egyike volt azoknak, akik egy parádés – csúcspontja a tokiói olimpiai bajnoki cím – játékospályafutást tudtak megfejelni egy zseniális edzői karrierrel. Rusoránnak az volt a peche, hogy tréneri pályafutásának fénykora egybeesett Gyarmati Dezső országlásával – mindazonáltal amit Gyarmati a válogatottal elért a hetvenes években, azt Rusorán is reprodukálta klubszinten. Az akkori magyar vízilabdában sorozatban nyerni a bajnoki címeket fenomenális edzőt feltételez: elvégre egy olyan OSC volt a vetélytárs, amely ha néha a Vasas elé tudott kerülni, rögtön megnyerte a BEK-et is, meg egy olyan Fradi, amelyik szakmányban hozta haza a KEK-trófeákat, az Újpestről és a többi acélos vetélytársról nem is beszélve, elvégre akkoriban még a szürke középcsapatokban is válogatottak, de legalábbis válogatott szintű pólósok játszottak – nem igazán volt a magyar vízilabdának olyan korszaka, amikor ennyi jó játékos játszott ennyi jó klubban. Rusorán ebben a közegben alkotott maradandót a Vasassal, na persze a Csapó-Faragó párossal volt egyfajta „alap“, ám az ő nagysága nem ott „jött ki“, hogy miként teszi a lehető leghatékonyabbá a két géniusz játékát. Hanem ott, ahogy embert faragott Faragó Tamásból, hogy nem csupán lelkileg presszionálta minden individualista legindividualistább játékosát, hogy tanuljon, de reggel nyolckor takarásból figyelte, hogy Tonó tényleg bemegy-e az Állatorvosi Egyetemre ígéretéhez híven. Jellemző, hogy Faragónak mindig akkor voltak balhéi, amikor a mentor egy kis időre távozott a honi medencék mellől. Mert olykor nem bírta a légkört, és például elment Iránba edzősködni. Ám nem állhatta a nívótlanságot, és visszajött – ennyi idő alatt pont feltöltődött annyira, hogy újra vezényelje az angyalföldieket.

Az ejtésért 50 forint bünetés járt, ha gól lett, akkor is

Az attitűd picit önpusztító volt, hiszen egyfajta permanens „mindenki ellenünk van“ alapvetéssel fűtötte fiait, azaz csak azért is meg kell mutatni, hiába fognak csalni a bírók, az időmérők, meg egyáltalán, mindenki, aki arra jár. Ám a felhergelés remekül működött: újabb BEK- és KEK-siker, és újabb bajnoki címek igazolják ezt – összesen két BEK-trófea, egy KEK-diadal és kilenc bajnoki elsőség szerepel a dicsőséglistáján. Plusz a legendás szabály: aki ejtéssel fejezett be egy támadást, annak ötven forintot kellett fizetnie. Ha gól lett, akkor is. „Nekem ne ejtegessenek. Tudnak lőni, a világ legjobb játékosai, meg tudják oldani direktben is“ – szólt az indoklás.

A kapitányi kinevezéssel úgy járt, mint Lakat Karcsi bácsi a futballistáknál: később kapta meg a marsallbotot, nem a zeniten. Ennek ellenére csodát tett – majdnem. Az 1983-as római Európa-bajnokságon poraiból támasztotta fel a válogatottat, amely ezüstérmes lett a korszak verhetetlen csapata, a szovjetek mögött. Sokáig szorongatták a ruszkik torkát a mieink, de a végjátékban mi hibáztunk a sorsdöntő emberfórban... Persze, a lelkek tán még zsibongtak, elvégre az elődöntőben minden idők egyik legordasabb csalása ellenére sikerült legyőni az olaszokat: Rusorán akkora fesztivált csinált a parton, hogy feljelentették a bírók, a vízilabda-bizottság elítélő határozatot hozott, amelynek papírját viszont a LEN jugoszláv elnöke, Ante Lambasa – maga is látván, mi zajlott a medencében – a döntő előestéjén teátrálisan széttépte a magyar csapat edzésén, felmentve Rusoránt, úgymond személyesen.

Los Angeles: egy arannyal kevesebb, pedig...

És a válogatott is egyre acélosabb lett – úgyhogy megkockáztatom: Rusorán is beléphetett volna a játékosként és edzőként is olimpiát nyerő pólósok pantheonjába, ha 1984-ben nem igazodunk a szovjetekhez Los Angeles kapcsán. A jugók bezzeg nem igazodtak, és végül ők lettek az aranyérmesek: az a gárda, amelyet Rusorán csapata ötből ötször, akár álmából felkeltve is legyőzött akkoriban, mert a mezőnyben egyedüliként pontosan tudtuk, mit kell csinálni ellenük. 1985-ben, a szófiai Eb nyitómeccsén is bebizonyítottuk ezt, simán levertük őket, ám aztán elszürkültek a mieink... Los Angeles kitörölhetetlenül égett a lelkekben, az egész hangulatról pedig leginkább az a párbeszéd árulkodik a legjobban, ami Faragó Tonó és Peterdi Pali között zajlott: „Tonókám, de hát még mindig te vagy az első hegedűs!“ „Na látod, épp ez az! Már nem szeretek hegedülni...“ Ötödik lett a csapat, Rusorán pedig lemondott posztjáról – még azt kijárta, hogy Los Angelesért cserébe az OTSH gyakoroljon bűnbánatot, és engedjék ki a sportág nagy vénjeit, hogy pályafutásuk alkonyán még néhány évig jó pénzt kereshessenek Olaszországban; ezt el tudta érni, majd maga is külföldre távozott.

Túl korán hagyta abba, de túl sok volt a langyosat kedvelőknek

Kézlenyomatát a Spandau történetén hagyta rajta leginkább: hét éven át vezette a nyugat-berlinieket, és persze velük is nyert hét aranyérmet. Amikor 1995-ben az akkori „nagy“ Újpesttel találkoztak a BEK-ben, magam is kint voltam a lilákkal – Péter pedig teljesen magától értetődőnek vette, hogy maga mellé ültet a kocsijába, és a meccs délelőttjén megmutatja Berlint by car. Ez volt ő. Segíteni mindenkinek, aki a szívének kedves. És persze közben szakmázott, de olyan szinten, hogy megpróbálja lemodellezni, mi játszódik le egy játékos szervezetében, amikor mondjuk a bordájánál megtámasztják, hogyan tud olyankor a leghatékonyabban passzolni. Elképesztő, milyen apróságokra figyelt – hogy aztán összerakhassa a nagy egészet.

Azt gondolom, túl korán hagyta abba. Vagy túl korán nem kértek belőle. Valamiért nem kedvelték néhányan; tény, problémás figura volt, akinek a langyos, az átlagos sosem kellett, aki hajtott játékost és vezetőt, hogy a maximumot hozzák ki az adott évből, hónapból, hétből, meccsből, percből.

Visszavonultan, Paloznakon

Több mint tíz éve nem igazán fordult meg az uszodák világában. Visszavonult a Balaton felvidékre, paloznaki házában élt – és küzdött egy idő után egyre reménytelenebbül a halálos kórral. Csapó Dudiék meg akarták látogatni, de elzárkózott: telefonon beszélt velük, ám a személyes látogatást visszautasította.

Ez is ő. Elérte a célját, ahogy klubedzőként is, most is: az emlékezet csak a szép képet őrzi róla, amint ereje teljében, ezer fokon égve irányít a parton, majd a győzelem után fürdetik a vízben, netán a vállukon viszik a szurkolók, mint történt nem egyszer és nem kétszer pályafutása során.

Méltó befejezés.

Meglehetősen indulatos arccal mászkáltak az egriek a Szeged elleni vereséget követően: azon túl, hogy így kiestek a versengésből, a török-horvát bírópáros ténykedése is kiborította őket. Mondjuk a szegedieket is, de mivel ők győztek, annyira nem foglalkoztak velük. Mindazonáltal tény: botrányos volt, ami játékvezetés címén folyt a Bitskeyben szerda este a Bajnokok Ligája 5. fordulójában.

Momentán nincs friss felmérés arról, hogy az online-t olvasók hány százaléka kíváncsi az NS printváltozatára - ez most egy kis teszt lesz. Mivel infóim szerint azért nem túl nagy az átfedés, úgy gondoltam, illő megosztani a nyomtatásban megjelent Kemény Dénes interjút a netes táborral, ha már úgy hozta a sor, hogy ezt a beszélgetést én készítettem. Aki már olvasta, az hozzá se kezdjen: ez egy az egyben az a szöveg, amit a keddi NS-be küldtem.

Elolvasom »

Kicsit nehezen ment a dobogóra lépés. A műsorközlő bemondta: „Winner of the bronze medal: Hungary“ – és a fiúk csak álltak. Aztán Szivós Marcinak leesett, hogy mintha most mi következnénk. Egy nézés balra, jobbra, hogy akkor... De nem ment egyszerre, mint anno, amikor rutinból szinte ugrottak, ritmusra, kéz a kézben... Bár akkortájt többnyire eggyel jobbra álltak. Max kettővel. Ennek ellenére ez a bronz most sokat ér – a 6-1-es utolsó negyed miatt.

Elolvasom »

Fantasztikus produkció a lányoké: hogy Európa harmadik legjobb csapatává léptek elő, ez a gárda utóbbi időben bemutatott játékát látva tán nem is meglepő. Az oroszok elleni diadal fő értékét az adja, hogy szörnyű ellenszélben érték el a csajok – ami az öröm és boldogás mellett némi morfondírozásra is készteti a szemlélődőt.

Sanghajban hosszan ültek a játékosok a parton, és meredtek a semmibe – egy óriási győzelem elvesztését siratták a szerbek elleni elődöntőben. Most egy szemvillanás alatt az öltöző felé vették az irányt: egy magyar pólós pontosan tudja, mikor kell szemlesütve távoznia. Ezt ma nem vették el tőlünk, ezt ma elszúrtuk, nem kicsit, nagyon. Sanghajt viszont azért hozom párhuzamként, mert ott 13-13 után kaptunk ki 15-14-re, most meg a „kvázi-szerbektől“ 12-12 után 14-13-ra. Azért a fénykorban nem így működtünk. Túl sok a kapott gól, továbbra is.
Elolvasom »

Most, hogy egyébként felettébb sajnálatos módon férfi kézilabdázóink újfent kikaptak, a sportközvélemény kiemelt figyelme alighanem Eindhoven felé fordul a hét második felére – és együtteseink tesznek is azért, hogy legyen mit nézni. A fiúk ugyebár a Montenegró–Görögország meccs győztesére várnak a négy között, a lányoknak meg nem sokkal azelőtt sikerült oda eljutniuk, hogy elkezdődött kéziseink meccse a szlovénokkal.

Elolvasom »

„Vigyázz, ne fulladjon meg...“ – hangzott el egy ízben a mieink oldalán, ezt inkább a jókedv, sem mint az ellenfél lenézése mondatta – merthogy nehéz alapvetően mit kezdeni egy ilyen meccsel ebben a fázisban. Ha ezzel indul az Eb, nyilván nagyobb verés a vége, Kiss Gergő meg is mondta, ha teszem azt valamelyik meccsünk döntetlennel zárult volna, és a gólkülönbség miatt fontos a parti, akkor harminccal is nyerhettünk volna, mert megfojtjuk őket védekezésben, sokkal jobban kifáradnak a kőkemény szoros emberfogásban, és még többször jövünk el róluk. Így azért annyira nem lihegtünk a nyakukon, nem téptük őket, nem ugrottunk át indulásnál a fejükön.

Elolvasom »